Tomi Camino: 2016.04.21., 11. nap (Hontanas

A tegnap esti vacsoránál megismerkedtünk azzal a lánnyal (erős túlzás, mint kiderült épp 40 idén...), aki már párszor úgy ott hagyott minket az úton, mint a Jaguár a fekvőrendőrt... Vártunk épp a vacsorára egy pohár borral, és megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalunkhoz (naná)... Nálam még egy fél fejjel magasabb nőt képzeljetek el, mindenütt izmos, mint egy OKJ-s bálnavadász, és többnyire mosolyog...

Kiderült, hogy Jenny-nek hívják és angol, Bálint egy nappal korábban azt is kiszedte belőle, hogy kamionsofőr, ami azért még mindig nem egy ultrafeminim szegmense a munkaerőpiacnak, ugye... Aztán szép lassan az is kiderült, hogy majdhogynem nyelvzseni (fél évet Moszkvában is tanult...), épp csak észtül nem tudott... Csak azért meséltem róla, mert ma volt olyan először, hogy megelőztük, később ért Frómistába egy fél órával, mint mi...:)

Mi Bálinttal reggel hétkor már az utat koptattuk, hála az égnek, megint esett az eső. Egész biztos, hogy az összes eszkimó ilyenkor sütteti a szebbik felét és grillezi a fókabélszínt, de hogy a spanyol felvidéken miért kell tundrai időjárásnak uralkodnia április második felében, nem fér a fejembe...

Ahogy dagasztottuk a sarat Bálinttal és zuhogott ránk a permet, azért kicsit nosztalgikus hangulatom is támadt: eszembe jutottak a kellemes észtországi kirándulásaink is, ott is sokszor előfordult, hogy kirándulás közben ilyen idő volt...

Az úton az első említésre méltó dolog a San Antón konvent romjai voltak, mellette állt egy pali egy furgonban. Bőszen mutogatott, hogy ad nekünk olyan pecsétet a credencialunkba, még hogy, csak vegyük elő... A zsákon esővédő volt, az eső szakadt, hát mondtam neki, hogy akkor se venném elő és áztatnám szét, ha a pecséten egy hárommellű nő lenne galaktikus csillagrombolóval a háttérben. Na jó, nem mondtam, csak gondoltam rá...

Innentől kezdve jött egy felhő, és leszállt közénk, Bálintból csak egy piros pacát láttam, és nagyjából tíz perc alatt a nadrág rávizesedett a combomra, de nem ám az a jófajta nyári záporos melegvizes érzés, á dehogy... Inkább az a didergős, amitől még egy lipicai mén is gümörkóros hurutot kap. Mit lehet ilyenkor tenni? Hát fényképeztem a tájat:

Lassanként, mint látszik, becsordogáltunk Castrojeriz-be, amelyről elsőre az a benyomásom volt, hogy egy kis porfészek, de aztán egyre nagyobbnak tűnt, s a templomuk oldalában elhelyezett halálfej is elgondolkodtató volt...

Bálint már korábban felhívta rá a figyelmemet, hogy vegyem majd észre, hogy a spanyolok mennyire háklisak a bejárati ajtójuk tisztaságára. Azt meg aztán különösen rühellik, ha óvatlan autósok egy szűk utcában a pocsolyák vizét az ajtójukra felverik, s ez ellen így védekeznek:

Ekkor jártunk nagyjából 10 km-nél két órája az esőben, frankón átázva. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az ember ilyenkor egy civilizált településen beül egy kellemesen meleg helyre, és kényeztetve sajnáltatja magát. Nem érdemes, mert a vizes cuccban állva vagy ülve az ember csak dideregni kezd, így mi se tettük, mentünk tovább. Kb 5 km múlva az eső elállt, helyette volt egy hegy széllel, legalább száradt a ruha... Sár és víz viszont volt bőséggel...

A harmadik képen látszik, hogy normál esetben az autók hol szoktak átmenni... Viszont a következő faulig (Puente Fitero) még 10 km volt, így ma is 20 km után pihentünk le először, s mivel ott bár nem volt, a 800 méterre lévő Itero de la Vega-ban ütöttünk tanyát, a legelső bárban. Itt ettem az út eddigi legpocsékabb tortilla-ját, s hogy duplán emlékezetes legyen, ez volt a legdrágább is... Itt ült Martin is, a svájci haverunk, meg még legalább 20-30 elcsigázott ázott veréb, látszott rajtuk, hogy kb annyi kedvük van kimenni a bárból, mint a medvének a barlangból...

Mi nem időztünk negyedóránál többet, s innen a következő település újabb 10 km-re volt, Boadilla del Camino. Ide érdekes mód egész hamar eljutottunk. Itt ittam egy kólát kb két perc alatt, s a következő sarkon egy nagy hátizsákos spanyol fickó szegődött mellénk, aki nagyon akart volna beszélgetni, de mi épp barchobáztunk... Még szerencse, hogy a pali közel járt hozzánk, mert benéztünk egy balos kanyart, ha nem szól, akkor 30 kilométernél elmentünk volna a búsba...

Innentől az út egy csatorna mellett bevitt Frómistára, az út végén egy duzzasztógát volt. Közben még a nap is kisütött, maradhatna így igazán...

Most fürdés és mosás után az ágyon pihenek, holnap hoszabb napunk lesz... Közben azon gondolkodom, hogy megmozduljak-e, s elmenjek-e a szomszéd étteremig egy leves erejéig... Amíg ez megérlelődik, ezt a posztot elküldöm...

Ápdét, vacsi, ezúttal nem Peregrino menü...