Érdekes, hogy mióta megkaptam a zarándoklatért az oklevelet (ez volt az elsődleges cél...), azóta ezek totál másodlagosak lettek, pedig aztán a tegnapi és a mai őrült távok azért lettek ennyik, hogy lehessen holnap folytatni... De térjünk vissza erre a végén, nagyon előreszaladtam...
Tegnap este szinte a teljes zsák tartalmát kiteregettem, valamennyit száradtak is a cuccok, de nem voltam teljesen elégedett. A túranaci és az esőkabátom szinte semmit nem száradt, a cipőm úgyszintén nem. Gondoltam majd 10 kilométer körül zoknit cserélek, de elfeledtem. Úgy tűnik ez a további napokra nézve végzetes hiba volt...
Reggeli közben megkérdeztem a velem együtt korán kelő német csajokat, hogy szerintük kilépve az ajtón a sötétben mi lesz a helyes irány, mert már csak arra emlékeztem, hogy előző este a szakadó esőben letértem az útról, hogy eljussak az albergue-be...
Még egy dolog eszembe jutott, gyorsan megnéztem, hogy mikor is zár a zarándokhivatal. Mindenképp ma akartam intézni, mert reggel csak nyolckor nyitnak, én még akkor már úton akartam lenni Finisterre felé... Hát kiderült, hogy hétkor, én nyolcra emlékeztem:( Előző nap 53 km-nél (annyi volt mára tervezve) rá is néztem az órámra, fél nyolc volt, szuper. Bele fogok férni, gondoltam én...
Viszont a hét óra meredek. Igaz, hogy szakadt egész nap tegnap, de toltam rendesen, hol tudok fél órát spórolni? Egy biztos, tévelygés nem fér bele...
Ennek örömére rögtön az első öt percben eltévedtem. Kissé idegesít már, hogy minden nyüves szálláshely ugyanolyan sárga nyilakat fest fel, hogy eltaláljunk hozzájuk. Sokszor aztán csak akkor derül ki a turpisság, ha odaér az ember az albergue-hez, ott meg van egy visszanyíl, jó esetben... Hát ez történt ma is, hogy szakadjanak meg... Rögtön lett húsz perc kiesésem, majd egy óra hátrányt kellett ledolgozni...
Szerencsére ma nem esett az első részben, 37-38 kilométerig. Zoknit cserélni viszont sajnos elfeledtem, így kb. 40-nél éreztem, hogy baj van, de akkor már szakadt az eső, nem tudtam a sérülésekkel foglalkozni. Amíg viszont nem esett, szépen haladtam, s ma fotózni is volt kedvem:
Mint látszik, mintha még a nap is sütni akart volna, de aztán hirtelen ilyen lett az ég:
Szép, csak kissé aggasztó... Akkor jártam kb. 14 kilométernél, gyorsan be is ültem egy bárba, döntse el, akar-e esni vagy sem. Eltűntek a sötét felhők, így mentem tovább, haladtam is szépen, jobban, mint vártam. Kicsit féltem ugyanis az előző nap 57 kilométere után...
Ma egy nagyon idegesítő szokást vettem észre. Egyes idióták, gondolom emlékbe, kioperálták sok helyen a távolságokat, néhol még a Camino jelet is a kilométerkövekből:
Eléggé zabos voltam miatta, ez lett volna az egyetlen nap, amikor jó lett volna tudni mindig, hogy hol tartok...
Eltévedni ma bajos lett volna az elején, rengetegen voltak az úton:
Az utolsó értelmes szálláshely 20 km-re van Santiago-tól, a jelek szerint a többség ott le is parkolt, mert utána viszont csak madárfütty volt az erdőben, koreai zsivaj nem...
Mivel sietni kellett, menet közben ettem ami volt a zsebemben, nem álltam meg ebédre sem: újabb végzetes hiba...
Nagyjából 16 km volt hátra (az előző pihenő óta 23 km ment el...), amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Ki kellett állnom egy bárnál, s az eső is szelíden rákezdett...
Pár kilométer múlva meg egyre jobban, de szerencsére nem értük el a tegnapi intenzitást. Mindenesetre azért néhány kilométer múlva a jobb talpamon éreztem a bajt, de akkor már mindegy is volt, érzi az ember, ha egy vízhólyag kifakad. Igazából már tegnap azt hittem, hogy megtörténik, úgy felázott a bőröm. Szerencse, hogy csak a főküldetés utolsó napján történt...
Mivel idővel eléggé neccesen álltam, s abban sem voltam biztos, hogy az 53 km a katedrális, vagy csak a város széle, nem lassíthattam emiatt, sőt...
Nagyjából 12 km-rel a cél előtt ezt pillantottam meg:
Balra tőlem meg ott volt a reptér, teljesen azt hittem, hogy mindjárt Santiago külkerületei jönnek. Nagy volt hát a csalódásom, amikor kiderült, hogy az esőben még át kell rágnom magam két-három tipikus galíciai falun (bármikor fel tudnám idézni az "illatukat"...).
Aztán ezen is túlestem, s feltűnt a horizonton Santiago, de kétségbeejtően messzinek tűnt, akkor már 17:45 volt. Durván el voltam keseredve: jöttem, mint a gép, leamortizáltam magam zéróra, előző nap áztam szinte végig, és mégis kicsúszok?
Szerencsére túlbecsültem a távolságot, magamat meg alá, így 18:15-re a szálláson voltam. Míg a papírokat töltögettük és álltam, egyre rosszabb lett minden. Már nem csak a hazavágott lábam, de az éhség és a kimerültség is kezdett zavarni...
Zsák nélkül mentem hát a zarándokhivatalba, de alig ment a járás. Öt perc sétára emlékeztem, most lett tizenöt... Odabent ezren álltak sorba:
Jól látjátok, sehol egy szék. Nem én voltam egyedül, aki fáradtan érkezett, sokan idősek is voltak. Hogy ennyi nem jut eszükbe... Ugyanez az "ügyféltérben" is, ott is ácsorogni kell. Úgy egy óra volt, mire sorra kerültem, 53 km után kellemes volt:(
A srác meg irtó flegma, kérdezte, hogy gyalogoltam-e. Mondom igen. Semmi bicikli? Nem, miért? Mert hogy ő észrevette, hogy utolsó három napban O Cebreiro-tól 43, 57 és 53 km. A 43 még csak-csak, de az 57? Utána meg rögtön másnap 53, hát persze...
Én komolyan közel álltam hozzá, hogy valami durvát csináljak, de semmi erőm nem volt még a francba se elküldeni. Csak annyit mondtam jó hangosan, hogy értse, IGEN, GYALOGOLTAM.
Kétféle papírt osztogatnak, az egyiken a megtett kilométer is rajta van, és díszesebb kicsit, ezért pénzt kérnek. (A normál papír grátisz.)
Mint írtam az elején, mikor megkaptam, azóta valahogy átértékelődtek a dolgok. Még reggel is nagyon fontos volt, hogy eljussak Finisterrébe (nagyrészt ezért volt a két extrém nap), de most, hogy kezemben ez a szép papír, hiába tartok az ütemterv szerint pont úgy, ahogy terveztem (behoztam minden lemaradást), nem ég már bennem ugyanaz a tűz...
Belejátszik persze az is ebbe, hogy ez a nyommanc zarándokcsinovnyik azért rámutatott valamire, az utolsó három napban a végletekig kihajtottam magam. Nem tudom, lehet-e még (egyáltalán érdemes-e...) ezt fokozni. No meg az se nagyon tetszik, amit fürdés után láttam: a jobb talpamon a lábujjak alatti részen két húszforintos nagyságú kifakadt hólyag van. Nem is nagyon értem, hogy tudtam jönni rajtuk...
Amikor a hivatalból kijöttem, éreztem, hogy most azonnal ennem kell, és végre leülni egy székre, mert baj lesz. Beültem hát oda, ahol egyszer már ebédeltem, csak most a polip mellett mást is:
 |
| Galíciai "brassói"... |
Onnan szépen hazasántikáltam, s azóta azon töröm a fejem, mit csináljak holnap. Az valószínűleg nem fog menni, hogy adjak egy újabb 40-50 kilométetes terhelést a lábamnak, de anélkül gyalog Finisterrébe nem juthatok el:( Meg őszintén szólva, ha ilyen lesz az idő reggel is, mint most, akkor nagyon nem is fűlik hozzá a fogam, áztam eleget, s nem csak az utcák kövén...
Szóba jöhet még valamilyen buszos részmegoldás is, majd megálmodom reggelre. Az a fontos, hogy a főcél, amiért eljöttem, teljesült. Minden más csak ráadás... Az tuti, hogy jól kialszom magam, és reggelire churro-t fogok enni...
Aznap megtett: 53,2 km
Összesen megtett: 777,8 km
Hátra van Finisterre-ig: 92,5 km (???)Összesen megtett: 777,8 km
Hátra van Santiago-ig: 0 km
Azt nagyon megertem, hogy a szek jol esett volna, de ha egyszer leulsz egy olyanra, fel tudtal volna allni rola? En tuti, hogy nem. Lehet, hogy ezert nincs kint szek. :)
VálaszTörlésVan meg egy kerdes, ami motoszkal bennem regota. Az jol atjon, hogy teljesen mas a tura a kenyszerpiheno ota. Nyilvan tobbet kell menni naponta, kimeritoek az etapok, folyamatosan jon az egi aldas, stb.. Nyilvan mas.
En ennek ellenere megkerdezem, hogy hogyan "jobb" menni, egyedul vagy tarsasagban? Tarsasagban kevesbe "unalmas"? Vagy csak az egyedul zarandoklasnak van meg az a lelki toltete, amikor csak te vagy es a kihivas? Ott van az embernek lehetosege elmelyulni a gondolataiban, es egy ilyen zarandokut vegso soron errol szol. Vagy inkabb tarsas esemeny? Nyugodtan valaszolhatsz, Balint nem olvassa. ;)
Ugyanezt a kerdest lehet, hogy egy honap mulva is megkerdezem, kivancsi vagyok, hogy utolag hogy fogod gondolni.
A folytatasrol pedig: Menj, csinald vegig! Egyel, igyal, aludj rendesen, es menni fog. Gondolj arra, hogy olvasunk egy paran, akik nagyon drukkolunk Neked! :)
Pocak,
VálaszTörlésMivel a tegnapi nap lenulláztam magam, és kb most tudok ráállni a jobb lábamra, így a teljes befejezés, ami miatt annyit küzdöttem, mondhatni meghíusult. Ha lenne még egy napom, meglenne. De így nem. El kell fogadnom. Az biztos, hogy ami emberileg lehetséges, megtettem. Szégyenkezni valóm szerintem nincs. Most is épp szakad az eső (kb 15 perces megszakításokkal reggel óta), a cuccaim még mindig vizesek. Szóval azt akarom mondani, hogy van egy határ, a hülyeség csimborasszója lett volna ma bármit tennem. Marad a B terv, holnap buszra szállok, és gyalog fogok Finisterrébe érni a tengerparton. Tudod, csakazértis... Remélem a lábam is úgy akarja majd. Ott már oklevelet nyilván nem kérek, nem érdemlem meg, mert hiányzik majd az a 60-70 kilométer. De tudod ott egye meg a fene. Nem vagyok elkerseredve, mert amíg bírtam, addig mentem.
Visszatérve a kérdésedre az elején: mindig egyedül vagy. Akkor is, ha épp időnként van kihez szólni, legyen az Bálint, egy holland nyugdíjas ezredes, vagy egy brit kamionsofőr lány. Nem beszélgettem sokkal kevesebbet így se, hogy egyedül mentem négy napot, csak kicsit nehezebb volt, mert folyton lemaradtak:) Annyiban tényleg más, hogy se Bálintnak, se bekem nem kellett nézni, hol jár a másik, de ez apró részletkérdés...